Kés a gyerek kezében

Még várandós voltam, amikor láttam egy sorozatot arról, hogy milyen nevelési irányzat jellemezte a hatvanas, hetvenes és a nyolcvanas éveket.

Emlékszem, mennyire meghökkentem azon, amikor az egyik hölgy maximális meggyőződéssel bizonygatta, hogy az ő általa képviselt irányzatban nevelt gyerekek 2 éves korukban milyen remekül használják a kést.

„Kés nem való a gyerek kezébe!” – mondtam akkor felháborodva, de vajon valóban így van?

Az ominózus sorozat óta sok víz lefolyt a Dunán, gyermekem lassan két éves lesz – és remekül bánik a késsel.

Kisfiamat nem egy konkrét nevelési irányzat alapján kezdtem el nevelni, menetközben mégis úgy alakult, hogy ma már az említett hölgy elvét valljuk. Amin akkor megütköztem, azzal ma én váltok ki másokból hasonló érzéseket.

Kisfiamat születésétől kezdve sokat hordoztam, még itthon is. Belefektettem vagy ültettem a hordozókendőbe és így csináltam minden házimunkát. Ennek főleg akkor lett jelentőssége, amikor már pár hónapos volt, egyre többet volt ébren és egyre inkább igényelte a figyelmet, a társaságot. Az élet egy csecsemővel sem áll meg, akkor is kell főzni, ebédet és vacsorát készíteni, a hordozókendő pedig remekül bevált arra, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Természetesen hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy hiába volt szabad a két kezem, egy kis buksi folyamatosan ott volt a melkasom előtt, le ne csöpögtessem, elég távol tartsam a kezeimet, de ebbe is bele lehet jönni. Kisfiamat minden lekötötte, amit csináltam, érdeklődve nézte, ahogy dolgozom és látta, ahogy a késsel bántam.

Alaposan megfigyelhette, hogy hogyan fogom a kést, hogyan használom, mert a mai napig soha egyetlen egyszer nem vágta meg vele magát.

Ha étterembe mentünk, óhatatlanul is a kezébe került egy-egy evőeszköz. Én mindig a villát vettem el a kezéből, nem a kést, mert szerintem az utóbbi kevésbé veszélyes, mint a villa. A villának szúrós hegye van, de egy éttermi kés (na nem a steakhez való) hegye lekerekített, recéivel pedig egy tisztességes húst el sem lehet vágni.

Kezdetben tehát ezek az evőeszköz készletből való kések voltak a gyakorló eszközei.

Kisfiam ma már nem a hordozókendőből, hanem a konyhapulton ülve követi a konyhai eseményeket. Bár nem csak követi, hanem aktívan részt is vesz a főzés-sütés, előkészítés folyamatában. Ha például zöldségeket szeletelek, akkor ő is segíteni akar: kezébe adok egy kisebb kést és egy szelet paprikát vagy uborkát és ő is gyakorolhat.

Természetesen szemmel tartom, mit csinál, hogy csinálja és menet közben az olyan balesetmegelőző dolgokat is megtanítom neki, hogy például késsel a kezünkben nem hadonászunk.

A nagyon éles és a nagy késeket továbbra sem használhatja, de a kenyérvágó késsel alkalmanként már gyakorolhat.

Mindez mindig szigorúan csak az én felügyeletem mellett.

Egyszer az egyik vendégünk tinédzser gyereke megjegyezte, hogy a kisfiam milyen ügyesen öntötte át a vizét egyik pohárból a másikba. Az édesanyja erre tényszerűen, mindenféle negatív felhang nélkül azt válaszolta, hogy igen, mert meg van neki engedve.

Valóban, ez nálunk a késre is igaz. Ahelyett, hogy kerek-perec eltiltanánk,  megtanítjuk neki a kés használatát.

Amikor legutoljára étteremben jártunk, az étele mellé nem csak gyerekekne való villát, de kést is kapott. Büszként néztem, ahogy a kést a jobb kezébe, a villát a bal kezébe fogta és felnőtt módon, késsel-villával próbált enni J Azért néha a kezével még besegített ;)

Nektek mi a véleményetek a gyerekek korai késhasználatáról? Mikor tanítottátok meg gyermekeiteket késsel-villával enni?