Julia Child: My Life in France

Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy sokkal izgalmasabb volt látni Meryl Streep-et, mint Julia Child a Julie & Julia című filmben, mint Amy Adamset Julie-ként. Nem mintha Amy rossz lett volna, egyszerűen csak érdekesebbnek találtam Julia Child életét. 

Mielőtt a Julie és Julia-t megnézem volna, már elkezdem olvasni a könyvet, de végül nem fejeztem be. Ennek legfőbb oka, hogy számomra nehézkes volt az olvasása. Részben nyelvi problémák miatt (túl sok amerikai szleng szó használata), részben meg túl hosszúnak találtam a mondatokat, túlburjánzónak a gondolatokat. Valószínűnek tartom, hogy a blog sokkal jobb lehetett, mert ahhoz egész másfajta írásmód kell, mint egy könyvhöz, regényhez. 

Szóval miután megnéztem a filmet, végleg letettem a könyvet is. (Általában szeretem elolvasni a könyvet a film előtt, de ezt nem moziban láttam, hanem egy repülőn, ahol képtelen lettem voltam kihagyni :) )

Visszatérve Julia Childra: sokkal szívesebben néztem volna egy filmet csak róla, az ő életéről, az '50-es évek Franciaországáról. Meryl Streep parádésan adta vissza a személyiségét.

Úgyhogy amikor megláttam ezt a könyvet a Fülöp-szigeteken egy könyvesboltban, kétségem sem volt afelől, hogy megveszem.

A könyv Julia Child életéről szól onnantól, hogy 1948. novemberében megérkezett a férjével, Paul-lal a II. világháborúból épp csak felébredő Párizsba. Rögtön beleszeretett a francia ételekbe, a tájba, az emberekbe. Megtanult franciául, beiratkozott egy szakács tanfolyamra, megismerkedett egy csomó emberrel, akik ugyanúgy lelkesedtek a gasztronómiáért, mint ő és a férje. Öt gyönyörű évet töltöttek a francia fővárosba, majd Paul munkája révén átköltöztek Marseille-be. 1954-be Németországba kerültek kiküldetésbe, majd 2 év múlva vissza az USA-ba, aztán 1959-ben Norvégiába vitte őket a munka. 1961-ben Paul nyugdíjba vonult és végleg visszaköltöztek az Egyesült Államokba.

Julia 1951-ben találkozott szerzőtársaival, Simon Beck-kel (Simca) és Louisette Bertholle-el. A filmmel ellentétben velük nem a szakácstanfolyamon ismerkedett meg, hanem egy ismerőse mutatta be őket egymásnak. Simca és Louisette akkoriban már együtt dolgoztak egy szakácskönyvön, amit az Egyesült Államokban akartak publikálni, azonban azt a javaslatot kapták, hogy keressenek egy olyan amerikait, akivel együtt tudnak dolgozni, és aki el tudja magyarázni a francia recepteket amerikai szemlélettel. A három grácia csak egy évvel később kezdett bele a 9 évig tartó közös munkába, melynek eredményeképp megszületett a Mastering the Art of French Cooking első kötete.

A könyv 1992-ig mutatja be Julia életét, kötődését Franciaországhoz, a II. kötet megjelenését, a tévészereplések (The French Chef) történetét. Emlékeit Julia elbeszélése, valamint Paul levelezései alapján unokaöccse, Alex Prud'homme öntötte írott formába és a könyv 2006-ban, 2 évvel Julia halála után jelent meg. 

Nagyon tetszett a könyv. Szövege érthető, könnyen követhető, az egyetlen gondomat csak az okozta, hogy tele van francia szavakkal, kifejezésekkel, néha még mondatokkal is, amik nincsenek angolra fordítva, így gőzöm nem volt arról, mit jelentenek. Szeretem a szavakat kiejteni még hangtalan olvasás közben is, csak úgy magamban, de mivel soha nem tanultam franciául, ez persze lehetetlen volt. 

Nagyon érdekes volt olvasni a francia és amerikai kulturális különbségről és legfőképpen arról, hogy a modern élelmiszeripar már az '50-es években mennyire befolyásolta az amerikai étkezést. Már ekkor jellemzőek voltak a tartósítószerek, a készételek, az előrecsomagolt süteményporok, a levesporok, a piac el volt árasztva "instant" szakácskönyvekkel - hogyan főzzünk vacsorát minél gyorsabban. 

A könyv megjelentetése egyáltalán nem azért tartott 9 évig, mert nem találtak rá kiadót - maga az írás tartott olyan sokáig. Hihetetlenül hangzik, hogy egy szakácskönyv megírása ilyen sokáig tart, akkor is, ha 752 oldalról van szó. 

Ez a könyv nem arról szól, hogy vegyünk egy csomó eredeti francia receptet és fordítsuk le őket angolra. Nem. (Épp ezért nem tudta Simca és Louisette kiadatni a saját verzióját, mert az csak ennyiből állt volna). Julia azon túlmenően, hogy maga is kutatómunkát végzett az igazi francia receptek megtalálása érdekében, ki is próbálta a recepteket, amerikai alapanyagokkal. Gyakran nem is egyszer, hanem egy tucatszor is, hogy meggyőződjön arról, a recept működik. Ha nem működött, akkor mit hogyan kellett megváltoztatni ahhoz, hogy az étel amerikai hozzávalókkal is elkészíthető legyen. Elképesztőnek tűnhet, de még a liszt sem volt olyan (már akkoriban!), mint a franciáknál, és Julia már akkor arra gyanakodott, hogy azért, mert telerakják mindenféle tartósítószerrel őket, hogy a boltok polcain hosszabban lehessen őket tartani. 

Ha belegondolunk, nálunk Ausztráliában sem lehet réteslisztet kapni, van azonban a "mindenre-jó-liszt", meg a sütőporos liszt. Csak ne felejtsük el, ez a probléma már az 50-es években jelentkezett.

Julia nagyon alaposan utánajárt annak, mit lehet az USA-ban kapni, mit nem és hogyan lehet a francia hozzávalókat helyettesíteni. A halakkal kapcsolatban még egy amerikai haltársasággal is levelezett, hogy megtalálja a megfelelő amerikai elnevezéseket vagy fajtákat. 

Még az is előfordult, hogy olyan mesterszakácstól vett különórát, aki megtanította arra, hogyan lehet igazi francia bagettet vagy croissant sütni, majd mindezeket kipróbálta otthon, hogyan lehet beállítani a sütőt a kenyérsütéshez megfelelő körülményekre. 

Számomra lenyűgöző az az alaposság és munkabírás, ahogy Julia szisztematikusan, sokszor napi 8 órában dolgozott és írt. Azt is csodálom, hogy mindezek mellett a férjével nem híztak fel 150 kg-ra :))) (Ráadásul mindketten sokáig éltek, 92 évesen haltak meg). 

Annak ellenére, hogy Julia már 35 éves volt, amikor beiratkozott a Cordon Bleu-be, fantasztikus karrierre tett szert. Ebből is látszik,hogy soha sem késő :) 

Könyvének sikere nem csak abban az alaposságban és amerikai szemléletmódban rejlik, ahogy a könyvet  megírták, hanem a rengeteg újításban is: ahol szükséges, ábrákat helyeztek el az étel készítésének lépéseiről, a lapok egyik oszlopában szerepelt a recept, másik oszlopában a hozzávalók felsorolása, stb.

A tv sorozatát, a The French Chef-et 50 évesen kezdte forgatni. Habár nem ő volt az első tv szakács, ő lett az első, aki sikerre vitte ezt a műfajt. Nem félt tévedni a kamera előtt és az ételeket úgy mutatta be, mintha az iskolájában tanítana. Pontosan elmagyarázta, mikor mit csinált, aminek akkor van jelentősége, ha a képernyőn épp nem látszanak a kezei (nem elég azt mondani, hogy "itt ejtünk egy vágást", hanem meg kell mondani, hogy pontosan hol).

Julia Franciaországot a szellemi szülőotthonának tartotta, Simcát pedig annyira szerette, mintha a nővére lett volna. Vele írta meg a Mastering II. kötetét is, és bár a későbbiekben külön folytatták munkásságukat, a barátságuk életük végéig megmaradt. Olyannyira, hogy Julia és Paul még egy kis házat is épített Simcáék birtokán, aminek tulajdonjoga később Simcáék örököseire szállt.

Bízom benne, hogy a könyv előbb-utóbb magyarul is meg fog jelenni.

Érdemes elolvasni.

Julia Child konyhája

Meryl Streep mint Julia Child

Beszélgetés Meryl Streep-pel